[1] Jób folytatta beszédét, és ezt mondta:
[2] Az élő Istenre mondom, aki megfosztott igazamtól, és a Mindenhatóra, aki megkeserítette lelkemet,
[3] hogy amíg csak lélegzem, és Isten lehelete van bennem,
[4] nem szól ajkam álnokságot, nem mond nyelvem hamisságot.
[5] Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek! Míg csak meg nem halok, nem engedek feddhetetlenségemből.
[6] Igazamhoz ragaszkodom, nem hagyom, egyetlen napomért sem bánt a lelkiismeret.
[7] Úgy járjon ellenségem, mint a bűnös ember, és aki ellenem támad, mint az álnok.
[8] Mert van-e reménye az elvetemültnek, ha véget vet neki Isten, és számon kéri tőle életét?
[9] Meghallgatja-e Isten a kiáltását, amikor végszükségbe kerül?
[10] Lelheti-e örömét a Mindenhatóban? Segítségül hívhatja-e bármikor az Istent?
[11] Hadd tanítsalak benneteket Isten hatalmáról! Nem tartom titokban a Mindenható tervét.
[12] Hiszen mindnyájan látjátok! Miért beszéltek hát hiábavalóságot?
[13] Ez jut a bűnös embernek Istentől, ilyen örökséget kapnak az erőszakoskodók a Mindenhatótól:
[14] Ha sok gyermeke lesz is, fegyver vár rájuk, a kenyérnek is szűkében lesznek utódaik.
[15] Maradékukat dögvész viszi sírba, özvegyei nem siratják őt.
[16] Ha annyi ezüstöt halmozna is fel, mint a por, és úgy rakná egymásra ruháit, mint más a vályogtéglát:
[17] összehordta, de az igazak öltik majd magukra, az ezüstön pedig az ártatlanok osztoznak.
[18] Háza, amelyet épített, mint a molyfészek, vagy mint a lombsátor, melyet a csősz készít.
[19] Gazdagon fekszik le, de többé ezt nem teszi: mire fölnyitja szemét, már nem lesz semmije.
[20] Rémület lepi meg, mint az árvíz, éjjel ragadja el a forgószél.
[21] Fölkapja a keleti szél, és ő elmegy, elragadja őt lakóhelyéről.
[22] Dobálja kíméletlenül, futva menekül előle.
[23] Összecsapják tenyerüket miatta, és fölszisszennek lakóhelyén.