[1] Az asszonytól született ember élete rövid, tele nyugtalansággal.
[2] Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg.
[3] És te még így is rossz szemmel nézed, őt is a törvény elé idézed?!
[4] Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem.
[5] Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amelyet nem léphet át,
[6] akkor légy hozzá elnéző, hogy nyugalma lehessen, míg eljön a várt pihenőnapja, mint a napszámosnak!
[7] Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai.
[8] Ha elöregszik is gyökere a földben, ha elhal is a porban a csonkja,
[9] a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a facsemete.
[10] De ha a férfi meghal, oda van egészen, ha kimúlik az ember, hová lesz?
[11] Kifogyhat a víz a tóból, a folyó kiapadhat, sőt ki is száradhat,
[12] de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt: az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból.
[13] Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám.
[14] Ha meghal a férfiú, életre kelhet-e? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak a fordulat be nem következik.
[15] Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után.
[16] Akkor még lépteimre is vigyáznál, de nem tartanád számon vétkemet.
[17] Lepecsételt zsákban volna minden vétkem, bűneimet pedig eltörölnéd.
[18] De még a hegy is ledől, és szétomlik, a kőszikla is elmozdul helyéről;
[19] a köveket a víz lecsiszolja, árjai elsodorják a föld porát: így teszed semmivé a halandó reményét.
[20] Hatalmaskodol rajta szüntelen, és el kell mennie. Eltorzítod arcát, és úgy bocsátod el.
[21] Ha tisztességre jutnak fiai, ő nem tudja; ha semmibe veszik őket, nem veszi észre.
[22] Teste csak saját fájdalmait érzi, lelke csak önmagát gyászolja.