[1] Oh, vajha megszakasztanád az egeket és leszállnál, elõtted a hegyek elolvadnának; mint a tûz meggyújtja a rõzsét, a vizet a tûz felforralja; hogy nevedet ellenségidnek megjelentsd, hogy elõtted reszkessenek a népek;
[2] Hogy cselekednél rettenetes dolgokat, a miket nem vártunk; leszállnál és elõtted a hegyek elolvadnának.
[3] Hiszen öröktõl fogva nem hallottak és fülökbe sem jutott, szem nem látott más Istent te kívüled, a ki így cselekszik azzal, a ki Õt várja.
[4] Elébe mégy annak, a ki örvend és igazságot cselekszik, a kik útaidban rólad emlékeznek! Ímé, Te felgerjedtél, és mi vétkezénk; régóta így vagyunk; megtartatunk-é?
[5] És mi mindnyájan [olyanok] voltunk, mint a tisztátalan, és mint megfertéztetett ruha minden mi igazságaink, és elhervadánk, mint a falomb mindnyájan, és álnokságaink, mint a szél, hordának el bennünket!
[6] S nem volt, a ki segítségül hívta volna nevedet, a ki felserkenne és beléd fogóznék, mert orczádat elrejtéd tõlünk, és álnokságainkban minket megolvasztál.
[7] Most pedig, Uram, Atyánk vagy Te, mi sár vagyunk és Te a mi alkotónk, és kezed munkája vagyunk mi mindnyájan.
[8] Oh ne haragudjál Uram felettébb, és ne mindörökké emlékezzél meg álnokságinkról; ímé lásd, kérünk, mindnyájan a Te néped vagyunk.
[9] Szentségednek városai pusztává lettenek, Sion pusztává lõn, Jeruzsálem kietlenné.
[10] Szentségünk és ékességünk házát, hol téged atyáink dicsértenek, tûz perzselé föl, és minden a miben gyönyörködénk, elpusztult.
[11] Hát megtartóztatod-é magad mind e mellett is, Uram; hallgatsz-é és gyötörsz minket felettébb?